Településünk története

Dunaegyháza község Bács-Kiskun megyében, a Duna partján fekszik. A település megközelíthető az 51-es és 52-es főútról, de közvetlenül egyik főút sem vezet el a község mellett. Legközelebbi hajóállomás Dunavecsén van, ami idényjelleggel működik. Dunaegyháza határos Apostag, Újsolt, Solt településekkel. Legközelebbi Duna-híd a 2002-ben felújított Dunaföldvárnál átívelő Beszédes József híd, amelyet a Dunántúl kapujának is neveznek. 2007. óta nagyban megkönnyíti az itt élők közlekedését a Dunavecsét Dunaújvárossal összekötő Pentele híd.

Községünkről, mint lakott településről a honfoglalás előtti időből írásos emlék nincs. Első írásos emlékünk a veszprémi káptalan magánlevéltárában található, ami egy 1217-ből származó oklevél. Ebben ez áll: ". a veszprémi püspök kérésére a pozsonyi várnak azon szolgálmányos embereit, akik az Apostag rév és Feldwar közt fekvő Tolvoy faluban a veszprémi püspök népei közt laktak, a veszprémi egyháznak engedi át ugyanolyan szolgálati kötelezettséggel, mint amilyent előbb a várnak teljesítettek." Dr. Lorincze Lajos professzor magyarázata alapján a régies Tolvoy szó a mai tolvaj szavunknak felel meg. Településnév esetén a falu kaphatott ilyen nevet a terület birtokosáról, de valószínűbbnek mutatkozik az, hogy a környék nádasaiban, lápos részein zsiványok tanyáztak és erről az éppen nem hízelgő jelzőről kapta a település nevét. Közel lehetünk az igazsághoz, mert a Dunán átmenő forgalom, kereskedelem kiváló lehetőséget jelenthetett a fosztogatásra.

1560. Febr. 4-i keltezéssel egy adománylevélben a királytól, Ferdinándtól nemes Paxy (később Paksy János) érdemei, és hűsége jutalmául kapja meg ezt a területet. A terület településeinek felsorolása: Patay, Soth, Zador, Geder, Apastak, Egiházi, Wete, Zelyd, Zentimre in Soth. A magyar nyelvben az egyház (egy ház = szent ház) templomot jelent. A név egy templom körüli települést jelent, de ekkor még egymagában áll, előtag nélkül. A Duna előtagot 1848-tól találhatjuk meg, kötőjellel: Duna-Egyháza.

Az ősfalu a török felvonulási területétől meglehetősen távol esett, így viszonylag háborítatlanul élhetett a település népe a környező nádasok ölelésében. 1586-ban a török kivonulásakor a falu elpusztult. A hajdani település 1686-tól elnéptelenedett, nincs semmi nyilvántartásban. 1701. és 1714. között a török dúlás után a lakatlan területekre telepesek érkeztek. Az ide telepített emberek felvidéki, magyarul nem tudó tótok, azaz szlovákok. A szlovák nemzetiségi jelleget a falu mai napig megőrizte, a lakosság jelentős arányban szlovák ajkú. Az ideköltözött pár család 1770-re 810 fős faluvá nőtte ki magát. Az 1700-as évek eleje az ellenreformáció kora. Az ide telepedett emberek az evangélikus reformáció hívei közé tartoztak. 1715-ben iskolát építettek, az első nádfedeles evangélikus templom helyett 1775-ben újat építettek - kőből, barokk stílusban. Az 1805-06-ban épült iskolaépület a mai óvoda helyén állt. Az I. világháború után, 1937-ben az épületet életveszélyesnek nyilvánították és bezárták. A lebontott épület helyén új, állami iskolát építettek. Szlobodnyik János az első magyar tanító, aki bármilyen nehezen és hibásan, de magyarul beszélt. Egészen 1940-es évekig a falu lakóinak gondot okozott a magyar nyelv használata. Az idegen betelepedő, ha el akarta fogadtatni magát a közösséggel, meg kellett tanulnia szlovákul.

Napjainkban halványul a nyelv ismerete a sok beköltöző miatt, de az oktatásban, a rendezvényeken a község lakossága ápolja a hagyományokat. Az oktatási intézményekben nyelvi pedagógusokkal folyik a szlovák nemzetiségi nyelvoktatás. A község népessége az újratelepítés óta folyamatosan emelkedett, majd lecsökkent. 1910-ben a lakosság száma elérte a 2300 főt. 1990-ben a lakosság száma 1329 fő, 2000-ben 1502 fő volt. A demográfiai folyamatokat nyomon követve aggasztóak a mutatók. A lakosság száma az évek során fogy. A növekedés a beköltözők számával magyarázható. A betelepülők nem szerves tagjai a térségnek, jórészt városból érkeznek. A lakosság korösszetételében a mutatók következőképpen alakulnak: 14 év és alatta: 17. 33%, 15-39 év: 32. 91%, 40-59 év: 27. 17%, 60 év és felette: 22. 59%-a lakosságnak. Dunaegyházán él említésre méltó nemzetiség: a település nagy részét szlovák nemzetiség alkotja.

A lakosság 37 %-a mezőgazdasággal foglalkozik. A lakóhelyen foglalkoztatottak aránya 68 %, az ingázók száma 32 %. A település lakosságának 8 %-a munkanélküli. A 15 éven felüli legalább általános iskola 8. évfolyamot végzettek a lakosság 68,78 %-a, a 18 éven felüli érettségivel rendelkezők a lakosság 14,83 %-a, a 25 éven felüli felsőfokú végzettséggel rendelkezők a lakosság 3,64 %-a.

A Dunaegyházi Evangélikus Egyházközösség 1715-ben már működő gyülekezet. A településen 1715-től kezdve mindig volt evangélikus lelkész, még abban az időben is, amikor a megyében máshol ezt nem engedték meg. A mai templom épülete 1774-1775-ben épült Hajnóczy Sámuel lelkész szolgálata alatt. Sárkány Sámuel építette 1820-ban a templomtornyot, és ekkor vásároltak harangot, 1825-ben a toronyórát. A gyülekezet megvásárolta a budapesti Rákóczi úti templom Than Mór által 1867-ben festett nagyméretű oltárképét, amely az egyik legszebb ilyen jellegű festmény az evangélikus egyház tulajdonában.

Hiteles feljegyzések szerint 1715-től volt iskolája a falunak. Ma Dunaegyházán az óvoda létszáma 60 fő, az általános iskolában 140 gyerek tanul. Nyolc osztály és 3 napközis csoport működik. Az intézménynek van tornacsarnoka (1992.) és számítástechnika terme (1998). 2004-ben vezették be a gyermekek részére az internetes hozzáférést. Az óvoda egészen új építésű (1998), 70 férőhelyes.

A település épületeinek többsége a múlt század végén és a századelőn épült két, illetve háromosztagú parasztház, vályog falazattal. A másik jellegzetes épülettípus a sátortetős kockaház, mely minden utcában megtalálható. Díszes polgárházra kevés a példa, a település sohasem volt gazdag. Az utóbbi években nagyon kevés lakás épült, 1999-ben 2, 2000-ben 1 ház készült. A belterületi lakások száma 700, ebből 150 összkomfortos, 150 komfortos, 170 félkomfortos. A község belterületén a vízhálózat (1967.), gázhálózat (1992.) és a telefonhálózat (1989.) teljes kiépítettségű, a zártkertekben pedig részleges. A villany minden házba bekötötték, de csak a második világháború után vált általánossá.